A rossz, amit most érzünk: gyász

Scott Berinato beszélgetése David Kesslerrel, a világ első számú gyász-szakértőjével a Harvard Busines Review-ből

Scott Berinato cikke a Harvard Busines Review-ből, angolból fordítva, a szerző engedélyével. (2020. március 23.)

Pár napja megbeszélést tartottunk a Harvard Buisness Review néhány szerkesztőjével – egy arcokkal teli monitoron találkoztunk, ahogy az manapság szokás. A járvánnyal kapcsolatos cikkeinkről és a mostani nehéz időkről beszélgettünk – no meg arról, hogyan tudnánk segíteni az embereknek. Szóba került az is, hogy hogyan érezzük magunkat mostanában. Egyikünk azt mondta, hogy ő tulajdonképpen gyászol. Mindnyájan egyszerre bólintottunk a különböző chat-ablakokban.

Ha meg tudjuk nevezni, akkor talán kezelni is tudjuk. De hogyan? Erről kérdeztük David Kesslert, a világ első számú gyász-szakértőjét, az Elisabeth Kübler-Rosszal együtt írt „Gyászról és a gyászolásról: Megtalálni a gyász jelentését a veszteség öt stádiumában” című könyv társszerzőjét*. Új könyve, „A Jelentés megkönnyítése: a gyász hatodik stádiumában” egy újabb szakasszal egészíti ki a meglévőket . Kessler több mint tíz éven át dolgozott egy nagy Los Angeles-i kórház biológiai veszélyekkel foglalkozó osztályán. Önkéntesként tevékenykedett a Los Angeles-i Rendőrség traumatikus eseményekre szakosodott csapatában és a Vöröskereszt katasztrófaelhárító csoportjában is. Ő alapította a „gyász.com”, azaz www.grief.com oldalt, melyet évente több mint 5 milliószor keresnek fel a világ 167 országából.

Kessler elmondta, miért fontos felismerni a gyászt, amit érezhetünk – és azt is, hogyan tudjuk kezelni, illetve, hogy szerinte miképp nyerhet értelmet az egész. A könnyebb érthetőség kedvéért a beszélgetést minimális módosításokkal, de szerkesztve közöljük.

HBR: Az emberekben mostanság elég sokféle érzés kavarog. Helyénvaló, ha ezek egy részét gyásznak nevezzük?

Kessler: Igen, ráadásul nem is egyféle gyászt érzünk. Azt érezzük, hogy a világ megváltozott, és ez tényleg így is van. Tudjuk, hogy ez az egész csak átmeneti, de nem tűnik annak, és rádöbbenünk, hogy a dolgok meg fognak változni. Ahogy egy repülőtéren már soha nem fognak úgy zajlani a dolgok, mint szeptember 11-e előtt, ugyanúgy végérvényesen megváltozik a világunk – éppen most. A normalitás vége, a gazdasági következményekkel kapcsolatos félelem, kapcsolatvesztés – ezek mind letaglóznak bennünket, és mi gyászolunk. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a gyász a közhangulat.

Azt mondtad, hogy többféle gyászt is érzünk?

Igen, egyfajta megelőző – szaknyelven anticipált – gyászról is beszélhetünk. A néha előzetes gyásznak is nevezett érzés akkor fog el minket, amikor nem tudjuk, mit tartogat a jövő. Ez az érzés fog el bennünket, mikor rossz leleteket kapunk az orvosnál, vagy amikor – amúgy teljesen normális módon – eszünkbe jut, hogy el fogjuk veszíteni valamelyik szülőnket.

Tágabb értelemben a megelőző gyász egy csomó elképzelt jövőt jelent. Vihar lesz. Valami rossz dolog van odakint. És amikor egy vírusról van szó, ez a fajta gyász összezavar bennünket. A primitív agyunk felfogja, hogy valami rossz történik, de ebből nem látunk semmit. Ettől elveszítjük a biztonság érzetünket. Ez az amit érzünk: a biztonság odalett. Nem hiszem, hogy valaha ehhez hasonló módon elvesztettük volna a közös biztonság érzetünket. Az emberek külön-külön, vagy kisebb csoportokban átestek már ezen. De így együtt? Ez egy teljesen új dolog. Egyszerre gyászolunk egyéni és társadalmi szinten.

Hogyan kezelhetjük ezt a helyzetet egyéni szinten?

Először is a gyász stádiumait kell megismernünk, megértenünk. Amikor a gyász stádiumairól beszélek, fontos kiemelni, hogy ezek nem lineárisan követik egymást, és egyáltalán nem biztos, hogy az itt bemutatott sorrendben jelentkeznek. Szóval ez nem egy térkép, de fontos kapaszkodókat találunk benne ezzel az ismeretlen világgal kapcsolatban. Először is ott a tagadás, amit kezdetben nagyon sokszor megismétlünk: Ez a vírus nem érint engem. Aztán ott a düh: Szobafogságra ítélsz, és lehetetlenné teszed, hogy csináljam a dolgaimat. Az alku: Oké, ha két hétre bezárkózom, akkor minden jobb lesz, ugye? A szomorúság: Nem tudom, mikor ér ez véget. És végül ott az elfogadás. Ez van; Ki kell találnom, hogyan tovább.

Mint azt kitalálhattátok, az elfogadás a kulcs. Az elfogadásban ott van a lehetőség, hogy ellenőrizzük a dolgokat. Meg tudom mosni a kezem. Biztonságos távolságot tudok tartani. Képes vagyok megtanulni, hogyan dolgozzak távolról.

Gyász közben fizikai fájdalmat érzünk és folyamatosan pörög az agyunk. Vannak olyan technikák, melyekkel csökkenthető mindez?

Térjünk vissza a megelőző gyászhoz. Az egészségtelen megelőző gyász tényleg egyfajta szorongás – ez az érzés, amit az előbb leírtál. Az elménk mindenféle képeket mutat nekünk. A szüleim megbetegednek. A legrosszabb forgatókönyvek váltják egymást – az elménk így védekezik. A cél ilyenkor nem az, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a képeket vagy megpróbáljuk eltüntetni őket – az elménk ezt úgysem engedi, és ha megpróbáljuk erőltetni a dolgot, az fájdalmas lehet. A cél az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt azokban a dolgokban, amikre gondolunk. Ha azt érezzük, hogy a lehető legrosszabb forgatókönyv kezd kirajzolódni előttünk, kezdjünk el azon agyalni, mi történhet a lehető legjobb esetben! Mindannyian megbetegszünk egy kicsit, és az élet megy tovább. Nem hal meg mindenki, akit szeretünk. Talán egy ismerősünk sem hal meg, mert mind megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. Egyik forgatókönyvet sem szabad figyelmen kívül hagyni, de nem is lehet domináns egyik sem.

A megelőző gyász során az elme úgy megy előre a jövőbe, hogy a lehető a legrosszabbat képzeli el. Ha meg akarunk nyugodni, rá kell kényszerítenünk magunkat, hogy visszatérjen a jelenbe. Ez a tanács ismerős lehet azoknak, akik mindfulness gyakorlatokat szoktak végezni, de a legtöbb ember meglepődik, mennyire banális az egész. Nevezzünk meg öt dolgot a szobában! Például itt egy számítógép, egy szék, egy kép a kutyáról, egy régi szőnyeg és egy kávés bögre. Ez ennyire egyszerű. Lélegezzünk! Vegyük észre, hogy jelen pillanatban nem történt meg semmi abból, amire számítottunk. Ebben a pillanatban jól vagyunk. Van ételünk. Nem vagyunk betegek. Használjuk az érzékeinket, és gondoljuk végig, mi mindent érzékelünk! Az asztal kemény. A takaró puha. Érzem, hogy ahogy az orromon át áramlik a lélegzet. Ez valóban enyhíteni fogja a fájdalmunkat.

Érdemes azt is átgondolni, hogyan tudjuk elengedni azt, ami nem rajtunk múlik. Hogy mit csinál a szomszéd, azt nem tudjuk befolyásolni. Az viszont rajtunk áll, hogy 2 méteres távolságot tartunk-e fenn vele, vagy hogy rendszeresen megmossuk-e a kezünket. Összpontosítsunk ezekre a dolgokra!

Végül, legfőbb ideje, hogy feltöltsük magunkat együttérzéssel. Minden ember eltérő intenzitással éli meg a dühöt és a gyászt, amit érez, és mindenkiből mást is hoznak elő. Pár napja egy kollégám éles kirohanást intézett ellenem, én meg azt gondoltam, hogy Ő nem ilyen, csak így próbál megbirkózni ezzel az egésszel. Ez nem ő – ezek a félelmei és a szorongásai. Szóval, legyünk türelmesek! Gondoljunk arra, hogy az adott ismerős milyen általában, és ne arra, hogy éppen most milyennek tűnik. 

Az egyik legijesztőbb dolog a járvánnyal kapcsolatban az, hogy nem látjuk a végét.

Ez egy átmeneti állapot. Segít, ha ezt kimondjuk. 10 évig dolgoztam kórházban. Olyan helyzetekre is kiképeztek, mint ez. Tanulmányoztam a spanyol náthát is. Azt tesszük, amit tennünk kell. A történelem ezt mondja nekünk. Ez az egész túlélhető. És túl is fogjuk élni. Ilyenkor a túlzott védekezés teljesen helyénvaló – de a túlreagálás nem.

És azt hiszem, értelmet is nyer majd számunkra mindez. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor Elisabeth Kübler-Ross családja lehetővé tette, hogy kiegészíthessem a gyász öt stádiumát – a hatodik szakasz lett az Értelem. Sokat beszélgettem Elisabeth-tel arról, mi történik az elfogadás után. Amikor egyszer magam is átéltem a gyászt, azt éreztem, hogy nem akarok megállni ott, hogy csupán elfogadom a dolgokat. A legsötétebb órákban arra vágytam, hogy valami értelme is legyen az egésznek. És hiszek benne, hogy ilyenkor igenis van ott valamiféle fény. Az emberek most is látják: a technika segít, hogy tartsák egymással a kapcsolatot. Nincsenek is annyira messze egymástól, mint gondolták. Rájönnek, hogy az okostelefonjaikkal telefonálni is tudnak, és hosszan beszélgetnek egymással. Rájönnek, milyen jó sétálni. Hiszem, hogy továbbra is értelmet fogunk találni a dolgokban – most, és amikor majd vége lesz ennek az egésznek.

Mit mondasz azoknak, akik ezt mind elolvasták, mégis úgy érzik, a gyász teljesen maga alá temeti őket?

Azt, hogy próbálkozzanak tovább. Van valami hatalmas erő abban, hogy megnevezzük azt, ami végbemegy bennünk: gyász. Annyian mondták nekem a napokban, hogy „azt mondom a kollégáimnak, most nagyon nehéz nekem” vagy hogy „sírtam tegnap este”. Amikor elnevezzük, átéljük, és hagyjuk, hogy végigmenjen bennünk a dolog. Az érzelmeknek mozgásra van szükségük. Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, min megyünk keresztül. Az önfejlesztő mozgalom szerencsétlen mellékhatásaként mi vagyunk az első generáció, akinek érzelmei vannak az érzelmeivel kapcsolatban. Olyan dolgokat mondunk magunknak, mint hogy szomorú vagyok, de nem kéne ezt éreznem; másoknak sokkal rosszabb. Megállhatunk – és meg is kellene állnunk – az első érzésnél. Szomorú vagyok. Hadd legyek szomorú öt percig. A feladat az, hogy átérezzük a szomorúságot, a félelmet és a haragot – függetlenül attól, hogy bárki más érez-e bármit. Nem érdemes küzdeni ez ellen, hiszen az érzés a testből fakad. Ha hagyjuk, hogy az érzések feltörjenek bennünk, minden szabályszerűen halad majd a maga útján, és így átvehetjük az irányítást. Többé nem vagyunk áldozatok.

Azt mondod, hogy szabályszerűen?

Igen. Az ember néha megpróbálja megváltoztatni az érzéseit, mert úgy képzeli el őket, mint valami „bűnbandát”. Ha szomorú vagyok, és hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam az érzés, soha többé nem fog eltűnni. A rossz érzések bandája örökké a markában fog tartani. Az igazság ezzel szemben az, hogy érzéseink jönnek-mennek. Amit az egyik pillanatban érzünk, elmúlik – és jön helyette a következő. A banda nem létezik. Abszurd gondolat, hogy ne kellene fájdalmat éreznünk ebben a helyzetben. Éljük meg a gyászt és haladjunk tovább!

*Magyarul a szerzőpáros „Élet-leckék” című könyve jelent meg a Vigilia kiadónál, a hivatkozott művek (még) nem elérhetőek.

Forrás